Az első Barbie családom

Gyerekkori élményem a Barbie babával. Miközben megírtam az előző blogbejegyzést Barbie védelmében, visszajött pár emlék és muszáj volt kiírnom magamból, s megosztanom Veletek. :)

Az első Barbie babámat apukámtól kaptam, aztán később egyik karácsonykor kaptam Kent is a szüleimtől. A kislány babát (Kinga, mert ez volt kicsi koromban a kedvenc lánynevem) pedig egy rokonom hozta. A másik felnőtt babám Sindy volt, Barbie barátnője. (És nyilván szerettem volna Sindy-nek is egy férjet meg egy gyereket, de ezt mostanáig nem sikerült megvalósítani.)

Anyukámmal készítettük nekik az első házat egy karton dobozból, azt hiszem előzőleg a TV-s doboz volt. Az oldalaira ablakokat vágtunk, anyukám csinált függönyt az ablakokra. Úgy emlékszem, a szekrények gyufás dobozból és krémes dobozokból voltak. A konyhabútor műanyag volt (az talán anyukámé volt valamikor, de majd megkérdezem), valahol talán még az is megvan. Semmi rózsaszín, semmi csillogó, de az első Barbie családom elfért benne kényelmesen, és nem is nagyon vágytam a műanyag házra. Lényegesebb volt, hogy a berendezéseket együtt készítettük. A második babaház kartonból volt, azt karácsonyra kaptam, és valamilyen kézműves házikó lehetett. Egy emelet volt benne meg egy padlástér. És fekete-fehér! Bárcsak lenne róla fényképem!

Amikor a babáimmal játszottam, úgy képzeltem, hogy én vagyok Barbie és a férjem Ken, Sindy a barátnőm és Kinga a lányom. Arról álmodtam, hogy boldog leszek felnőtt koromban. Minden vágyamat, álmomat meg tudom osztani a párommal és a barátnő(i)mmel, mindent meg tudunk beszélni, így nem kell veszekedni. Csupa olyan dolgot képzeltem el, amelyre minden gyerek vágyik és anyukám segítségével olyan házat kreáltunk a babáimnak, amiben minden megvolt, de mégsem volt fényűző, erre azt hiszem már akkor sem vágytam. Inkább a szeretet kifejezésére vágytam akkor is, azok iránt, akiket szeretek, hogy közben milyen házban lakunk, mindegy volt akkor is, most is. Ezek az együtt töltött idők a mai napig jó érzéssel töltenek el, és anyukámnak a mai napig hálás vagyok azokért az órákért. Így is lehet a Barbie babával játszani, nem kell megvenni a tömeggyártott rózsaszín cuccokat annak, aki nem akarja.

Felnőtt fejjel már jobban ki tudom fejezni a kreativitásomat ezekkel a babákkal és a hobbimmá vált a kicsi bútorok és ruhák gyártása. Alkotás közben át tudom gondolni a napom vagy a hetem eseményeit, anélkül, hogy túlgörcsölném a témát. Elengedem magam. Olyan ez, mint amikor valaki futni megy azért, mert akkor könnyebben tud döntéseket hozni.