Az én mesém

Nos, sok kihagyás után ihletet kaptam az írásra. Itthon szépen szorgalmasan készítem a bababútorokat, a Barbie villa már majdnem átalakítva, mellette összecsukható házat próbálok csinálni kartondobozból. És tanulok sokat közben, mert az angol nyelvvizsga nem várhat tovább. Oké a vizsga eddig sem rajtam múlt, szorgalmasan készülök rá, de amikor rájövök, hogy még ez sem megy, és ezt is tudnom kéne, elszontyolodok. 

De most következzék az én kis történetem, amely a babák világáról szól és arról, miért imádom őket.

Amikor gyerek voltam, is imádtam a játékaimat. A plüss figurákat, a nagy babáimat és a kicsiket, a Barbie babákat és a nagyi porcelán figuráit is :)

Anyukám minden este olvasott nekem meséket. Az egyik mese címe: A padlásszoba kis hercegnője.

Arról szól hogy a főhősnő, Sara bentlakásos iskola növendéke lesz hét évesen. Apukájával élt Indiában, de az ottani klíma nem felel meg (a gazdag) gyerekek igényeinek, ezért vitte a kapitány Londonba a lányát. Búcsúzóul egy babát vett Saranak, aki a babát elnevezte Emily-nek. A kislány imádott olvasni, tanulni és történeteket kitalálni és elmesélni magának és másoknak. 

Tegyük fel hogy: Emily él és mindent megért. Tegyük fel, hogy tud járni és beszélni, és az összes baba tud mindent, amit az emberek, de ezt nem mutatják meg nekünk. Jól is teszik, mert akkor a az emberek dolgoztatnák őket. Ez volt Sara egyik kedvenc meséje.

A másik az volt, hogy hercegnőnek képzelte magát és igyekezett úgy is viselkedni. Vagyis úgy, ahogy a képzeletében a hercegnőknek viselkedniük kell. Aranyat adnak a rászorulóknak, udvariasak, kedvesek mindenkivel, megosztják mindazt amijük van.

Amikor Sara apja meghalt és a kislány koldus lett, csak a barátai tartották benne a lelket: Melkisedek (ő egy patkány a padláson) Lotti, egy kicsi lány, aki pótmamájául fogadta Sarat, Emergarde, aki ugyan buta volt, de szerette Sara meséit és akinek a kislány segített tanulni, Becky, aki mindenes, vadóc cseléd volt az intézetben és a padláson lakott. És persze Emily.

Sara koldus korában, amikor Miss Minchin - az intézet vezetője - szolgasorba kényszerítette, is kitartott a történetei mellett, sok erőt merített belőlük.

Természetesen Sara élete jóra fordult de előtte sok megható és szívszorító dolgon ment keresztül. Te jó ég! Még mindig meghatódok ettől a mesétől... Azóta is ez a kedvencem.

Szóval, mielőtt ezt a mesét hallottam, már én is azt gondoltam, a babáim, plüss figuráim és porcelán nippek a nagyinál élnek. Amikor viszont a mesét végighallgattam, onnantól senki sem tudott meggyőzni ennek ellenkezőjéről. :)

A szobám tele volt a babakocsival,  nagyobbacska babaággyal, babaházzal. Minden babámnak külön ágya volt, a nagy babaágyba elfért vagy három baba, a babakocsiban sok kicsi. Mindnek volt külön takarója, párnája és külön pizsamája és utcai ruhája. És egy kabát (saját alkotású hosszú ujjú  ingszerű dolog :)) télre. Minden este felöltöztettem őket pizsibe és suli előtt jó korán felkeltem, hogy mindenki utcai ruhában legyen reggelre. Aztán persze visszafeküdtem aludni és mikor hétkor kelni kellett a suli miatt, alig tudtam kimászni az ágyból... :) Azt gondoltam, amikor nem vagyunk itthon, a nagyobb babáim (az idősebbek) szereznek kaját mindenkinek (a kicsiknek) a hűtőből és mindenkit jóllakatnak és mesét is olvasnak egymásnak és néha elmennek otthonról a parkba, persze csak óvatosan, nehogy az emberek észrevegyék őket.  Ennél fogva például a Barbie babáknak nincs külön mini répa, barack vagy alma, ők is ugyan azt eszik, mint az emberek, csak sokkal kevesebbet, és a főzéshez is elég nekik egy kis darab a husiból és a zöldségekből. És a nagyobb babáim adott esetben besurrannak a boltba is csenni néhány finom fogást a többieknek

És a mai napig is így kezelem a kedvenc babáimat, amikor leülök alkotni velük/nekik házakat, bútorokat, ruhákat, egész addig amíg a mű el nem készül. Az alkotás után  persze ismét felnövök és persze tudom én hogy nem élnek, de olyan jó fél/egy órára újra gyereknek lenni. 

A minap Nagyimtól elhoztam a Misa nevű macit. Apukám hozta úgy harminc éve Oroszországból. Misa igen poros volt, de én rendbe tettem, most szép tiszta kis plüss lett ismét. Azóta már össze is ismerkedett a többi plüss figurával:
Rudi szarvassal, aki bemutatta a könyvek őrzőinek is

Dr. Buksinak  és

Uhu professzornak.

 

Buksi és Uhu a könyvespolcokon laknak, de nagy örömmel fogadták az új jövevényt. Reményeik szerint, majd őt is kiképzik a könyvek őrzésére, ahogy Rudit is.

Szóval most lehet, hogy mindenki furán néz a képernyőjére és szentimentálisnak tart, amiért áradozok a gyerekkoromról és Misáról, aki immár tiszta és megmentettem őt az elhanyagolástól, de én imádok ilyen lenni :) Attól, hogy felnőttem, nem kell besavanyodnom. De ezt újra és újra fel kell idéznem magamban, mert az életben sok rossz dolog is történik. Csalódok emberekben, elvesztek/elvesztettem  olyanokat, akiket szerettem. Vannak félelmeim, kudarcaim. És ha nem emlékeztetem magam a jó dolgokra, a sikerekre, nem alkotok újra a szeretteimnek, vagy a babáimnak, akkor besavanyodok.

És szeretem feltételezni, hogy az emberek jók, hogy bár a hercegnős, udvarias stílust nem vettem át a mesekönyvből, mégis szeretek jót tenni a barátaimmal vagy ismeretlen emberekkel. És bár sokat csalódtam, van hitem, hogy a lelke mélyén mindenki jó ember, csak az adott pillanatban/körülmények között nem tudják megmutatni a legjobb oldalukat. És vallom, hogy ez a könyv volt az alapja annak, hogy még mindig hiszek az emberekben és emiatt imádok még mindig babázni. Felnőttem és megkomolyodtam (valamennyire), megtanultam megvédeni magam, ha arról van szó, megtanultam (időnként) befogni a pici (nagy) számat, ha nincs igazam. És felelősséget vállalni a tetteimért, de attól még nem kell mindig hű de tökéletesnek vagy komolynak lennem, sőt, én úgy gondolom, minél tovább őriz az ember egy kis darabot a gyermeki énjéből, annál tovább marad fiatal. Mert a fiatalság szerintem nem az éveink számától függ, hanem a gondolkodásunktól: tudunk-e rugalmasak lenni amikor kell, tudunk-e szívből nevetni, tudunk-e megcsodálni egy madarat csak úgy, egyáltalán meg tudunk-e állni egy pillanatra a hétköznapi pörgésben és tudunk-e egy kis dolognak örülni szívből. Nekem ezt adják a babák és a sport és a főzés. Úgy érzem ezektől maradok örökké fiatal, ha nem is testben, de lélekben biztosan.