Csendülő - ahogy én láttam

Előzmény: A Csendülő Csernus doki vendégháza, Noszvajon van és mióta tudom, hogy létezik, el szerettem volna menni oda. 

Amikor párom felvetette, hogy menjünk Egerbe nyaralni, akkor már elkezdtem beleélni magam életem egyik legizgalmasabb találkozásába.

Tini voltam, amikor a tévében először láttam Doki Bevállalja - igen vagy nem című műsorát és onnantól szinte az összes műsort, előadást végignéztem, a könyvei nagy részét elolvastam. Rengeteget segítettek nekem a könyvei abban, hogy olyan életet tudjak élni, amilyet szeretnék - persze még van hová fejlődnöm.

Első látogatás július 5. érkezés. Izgultam. Arra számítottam, ha végre találkozok Imrével, meg sem tudok szólalni. 

Belépve a nagy melegből, egyből valami frissítőre vágytunk. 

Aztán a nagy izgulás felesleges volt, mivel Doki valahol épp előadást tartott, csak este ért vissza, de másnap ott lesz... 

Na akkor... Mi legyen? Párommal megegyeztünk abban, hogy iszunk egy kávét is, készítek pár fotót a blogba, esetleg ebédelünk és áttesszük a holnapi programot aznapra. Így is történt.

Leültünk a limonádéink mellé és csak élveztük a csendet. De valahogy nehéz volt visszaindulni Egerbe. Teljes mértékben megvalósult Doki álma egy olyan helyről, ahol nem csak a szokásos fogyassz-fizess-menj haza! érzése van az embernek, hanem szívesen marad estig (vagy bármeddig) beszélgetni, olvasgatni, pihenni. 

Az első pillanattól úgy éreztem, hogy igen, ide még vissza fogok jönni, nem csak Imre miatt, hanem a feeling miatt is. 

És első pillanattól visszavittem a pulthoz az üres poharamat, mert úgy éreztem, nem akarom én sem elvárni a szokásos kiszolgálást, mint más helyen. Mert itt szabad azt, amiért más helyeken kinézik az embert. Szabad beszélgetni - egy kávé mellett több órán keresztül, sétálgatni a kertben, lazítani, örülni, kifeküdni a fűbe, tollasozni...  

Páromra is nagy hatással volt a Csendülő, mivel fotózás előtt vagy egy órán keresztül ecsetelte nekem, milyen zenéket fog készíteni, milyen hangszereket szeretne venni és használni a zenéihez... Olyan lelkes volt, és olyan jó volt ezt látni.  Jó hatással volt rá is a hely békéje.

Aztán terveimhez hűen elkészítettem az előző bejegyzés végén látható képeket. Persze Tomi a kulisszatitkokat is megörökítette.

Itt vettem észre, hogy fotóz.

Végül a csendülőben ebédeltünk, bár éhesek nem igazán voltunk, a nagy melegben inkább a limonádé ment. Viszont amikor meghallottam, hogy karfiolleves lesz az ebéd, rögtön fellelkesültem, mivel imádom ezt a zöldséget - sütve, főve, kirántva, levesnek - bárhogy!
Szóval ez a leves műfajában az egyik legfinomabb volt, amit valaha kóstoltam! Ha nem eszem dugig magam az előző napokon, tuti kérek repetát. Maximum anyukám csinál jobbat.

Aztán másnap visszamentünk. Már nem izgultam annyira, gondoltam, majd lesz valami... 

Tudjátok, miért szerettem volna annyira találkozni Dokival? Mert úgy gondolom, ha bárki, akitől kapunk valamit, megérdemli, hogy köszönetet mondjunk neki. Ez persze egy családban vagy barátok között könnyű, ott vannak helyben, ismered is őket. Bármikor azt tudod mondani anyukádnak, apukádnak, nagyidnak, barátaidnak, hogy köszönöm! Köszönöm a törődést, szeretetet, akármit.

De egy ismert ember? Akit csak maximum a médiában láttam szerepelni? Igen, neki is jár a köszönet és a hála, az ő munkája rengeteg embernek segített már, akár találkoztak vele, akár csak a könyveit olvasták vagy a médiában látták a munkásságát, mint én is.

No most akkor próbálom leírni az érzést... Elejétől...

Érkezéskor szinte körül sem néztem, rögtön elszaladtam a mosdóba (reggelinél a szállóban egy pohár üdítőnél többet ittam, no :) ).

Aztán ahogy mentem kifelé a pulthoz, na kit látnak szemeim? Azt hittem nem izgulok... Á dehogy! Én? Gyorsan átvettem a tollat páromtól, amit Imrének szántam (az első képen látszik a kezemben). 

Odaálltam elé és bemutatkoztam, aztán odaadtam neki a kis jelképes ajándékomat:

- Ezt önnek szántam, ha esetleg megint jön az ihlet, hogy szeretne könyvet írni, legyen mivel.

Aha, ez a mondat a fejemben valamiért jobban hangzott... :) Körülbelül az öröm és az izgulás olyan hatással volt rám, hogy alig bírtam megszólalni, így örülhettem, hogy ezt sikerült érthetően kimondanom.

Aztán Tomival kértünk egy kávét és kisuhantam a teraszra. Tudjátok, így utólag belegondolva nem is értem mire izgultam annyit...

Később ebédeltünk, ismét karfiollevest ettem, Tomi meg valamiért megörökítette a "hagyjál enni" arcomat is.

Megkérdeztem Dokit, volna-e rám öt perce, azt mondta, ha lesz, tudni fogom. És volt. És én tényleg nem értem mire izgultam annyit.

Egész nap,  ahogy Doki a vendégek között mászkált, felszolgált, beszélgett velük, látszott, hogy köszöni, jól van. Mosolyogva, felszabadultan, önmagát adva... Nagyon ritkán látok olyan embert, aki ennyire jól érzi magát a bőrében, ahogy van, mint ő.

Adni mentem a Csenülőbe. Hálát, mert megírta a könyveit, mert a YouTube-on bármikor visszanézhetőek a műsorai és előadásai, útmutatást adva, inspirálva, ha valamiben elakadok. Mégis, úgy érzem, ismét kaptam. Amikor leültünk beszélgetni, körülbelül fél perc alatt kiismert és kérdezett olyanokat, amiket később otthon még bőven fel kellett dolgoznom. Amikről nem is tudtam, vagy amikről azt gondoltam, már megoldottam.

Nehéz volt beszélgetni? Azt nem.
Még a babás blogomról is meséltem neki, megmutattam az előző nap készült képeket, megkérdeztem kirakhatom-e a fotókat a blogba. És semmilyen elítélő gesztust nem tapasztaltam a részéről. Megkérdezte, miért fotózok pont babákat. Mondtam két dolog miatt: Mert szeretem csinálni, mert meséket/történeteket így tudok elmesélni és mert így gyakorlom hogyan ne érdekeljen más véleménye - ha nem kérem - és ne akarjak mindenkinek megfelelni.

Viszont olyan dolgokra hívta fel a figyelmemet magammal kapcsolatban hogy ott, akkor ugyan a nehezebb témákat kizártam, mert úgy voltam vele, azokkal otthon is tudok foglalkozni. Abban a pillanatban csak a beszélgetésre koncentráltam.

Szóval... Nehéz volt otthon belegondolni, mikre is világított rá velem kapcsolatban? - Hát volt egy sírós estém. De ezért is hálás vagyok, mivel azt gondolom, tudok fejlődni azáltal, hogy figyelembe veszem ezeket a tulajdonságaimat.

Megtehettem volna, hogy nem megyek be a Csendülőbe, hanem megfutamodok. De nem tettem. Szerintem bántam volna, ha nem mondom ki azt a köszönömöt Dokinak, ha vagyok olyan gyáva, hogy elszaladok.
Persze, első nap megfordult a fejemben, sőt, második nap is, de mi értelme lett volna? Mégis milyen rossz dolog történhetett volna? Max elsőre meg sem szólalok, és?

A Csendülős érzéseimről (is) majd egy másik helyen bővebben kifejtem még a gondolataimat... Persze, hogy nem bírom ki, csak csepegtetek egy kis infót a másik projektemről... Ha valaha kész lesznek az előkészületek, ti lesztek az elsők, akik tudni fogtok róla. 

A képek természetesen Doki tudtával és beleegyezésével kerültek fel a blogba. 
Remélem tetszett ez a kis kitérő a babák világából a valóságba! Hamarosan újra itt, készülve a VI. babagyűjtő találkozóra.